Kérdések és válaszok a víziközmű fejlesztési hozzájárulás (közműfejlesztési kvóta) áthelyezése- átruházása kapcsán

 

 

Milyen kérdéseket kellene érinteni a víziközmű jog átfogó reformjának?

A Tisztelet és Szabadság Párt (TISZA) „A működő és emberséges Magyarország alapjai” elnevezésű program (Program) sok és részletes teret szentel a környezetvédelmi kérdéseknek, és ezen belül is kiemelt figyelemmel tekint vizeink tisztaságára, valamint a víz megtartására, és az éghajlatváltozás és a vízhiány kapcsán felmerülő problémákra. A víziközmű-szolgáltatással kapcsolatosan azonban csak néhány megállapítás hangzik el, és a vállalások is csupán néhány gondolatra térnek ki.

A víziközmű-szolgáltatás terén szerzett 30 éves szakmai tapasztalat alapján, amelyhez hozzátartozott a 2011. évi CCIX. törvény megalkotása is, összegyűjtöttük azokat a legsürgősebb kérdéseket, amelyek a felhasználók nagy tömegét érintik, vagy a szolgáltatók és az önkormányzatok közötti viszonyt meghatározzák.

Stratégiai és alkotmányos kérdések: Dönteni kell, hogy a víziközmű-szolgáltatást alapjognak vagy kereskedelmi tevékenységnek tekintjük, ennek megfelelően lehet haladni egy teljesen államosított modell, egy önkormányzati központi modell és a jelenlegi modell fenntartása mellett.

A jogviták alapján az alábbi kérdéseket kellene a jogalkotásnak sürgősen rendezni:

·         A nem lakossági felhasználó fogalmának szabályozása.

·         A szolgáltatási szerződés létrejöttének kérdése.

·         Az árverési vétel hatályával vásárolt ingatlanok esetén fennálló szerződési moratórium.

·         Az ingatlan nyilvántartási törvény, valamint az ügyvédi törvény módosítása.

·         Az üzletszabályzatokban (általános szerződési feltételekben) megnyilvánuló erőfölénnyel történő visszaélés.

·         A hiteles mérés kérdése, és mérővel nem mért elkülönített vízhasználat kérdésköre.

·         A harmadik személyek által végzett beruházások kérdésköre.

·         Túlburjánzó, egész településrészeket ellátó „teljes mérősítésen alapuló felhasználói közösségek” megszüntetése.

·         A szolgáltatási kötelezettség és a kapacitás hiány újra-definiálása.

·         Felhasználó személyében bekövetkezett változások esetében a bizonyítási teher megfordítása a szolgáltató terhére.

·         A víziközmű-szolgáltatók ingyenes hozzáférésének biztosítása az ingatlan nyilvántartáshoz.

·         A kombinált mérők problémája.

·         A víziközmű fejlesztési hozzájárulás (VKFH) problémája.

·         A használati díjak kérdésének rendezése.

 

 

 

I.                   Mit tartalmaz a Program a víziközmű szolgáltatással kapcsolatban és mit nem?

A Program a vízgazdálkodással kapcsolatos tekintélyes mennyiségű következtetéshez és vállaláshoz képest a víziközmű-szolgáltatással kapcsolatosan csak az alábbi megállapításokat teszi:

„A víziközművek állapota katasztrofális, az ivóvízhálózat elöregedett.

» A vízkivételek és a szennyező anyagok nyomon követése elégtelen; az országos laborhálózatot leválasztották a környezetvédelmi hatóságról, és az nem működik megfelelően.

»  Az ivóvízhálózat leromlott és korszerűtlen; a hálózati veszteség hatalmas (15–60%!), 14 év alatt közel 2,3 milliárd m³országosan.

»  A víziközművek korszerűsítésére 2–3 ezer milliárd forint lenne szükséges.”[1]

 

Az itt megállapítások kapcsán a Program az alábbi vállalásokat teszi:

Hosszú távon korszerűsítjük az ivóvízhálózatot.

» Hosszú távú ivóvízhálózat-korszerűsítési programot indítunk, évenkénti, érdemi finanszírozás mellett.

» Érdemben csökkentjük a hálózati vízveszteséget a költséghatékonyan elérhető és még elfogadható 15-20%-os szintig.

» Támogatjuk a települési vízvisszatartást, ennek beillesztését az építési szabályozásba és a települési rendezési tervekbe. Az önkormányzatokon keresztül forrást biztosítunk az esővízgyűjtők támogatására a la-kosság részére.[2]

 

Néhány áttételesen idesorolható félmondaton kívül (nagy felhasználók vízkivételeinek mérése stb.) kívül más vállalás nem is található a Programban.

Minden probléma, amely a Programban a víziközmű-szolgáltatással kapcsolatosan felsorolásra került az valid és súlyos.

Az igazi problémát azonban azok az ellentmondások jelentik, amelyek a felhasználók nagy tömegét érintik, és mindennapi bosszúságot okoznak, vagy amelyek ellehetetlenítik a jogalkalmazást.

Ezek az ügykörök nem olvashatóak sem a problémák, sem a vállalások között.

Miközben a Program részletesen foglalkozik a vízhiánnyal, annak lehetséges kezelésével, de még a vízügy szervezetének átalakításával is, addig teljes mértékben hiányzik az az átfogó koncepció, amelynek keretében országos nagyságrendben lehetne megvalósítani a vízkormányzást, egyszerűen szólva onnan, ahol bőven van ivóvíz oda irányítani a vizet, ahol nincs.

 

II.                Miért van szükség átfogó jogi reformra?

A víziközmű-szolgáltatásban teljes és átfogó jogi reformra lenne szükség, amely magába foglalja a 2011-ben megalkotott Víziközmű törvény (2011. évi CCIX. törvény a „Vksztv.”) teljes újragondolását, tehát új jogszabály megalkotását, vagy teljes átstrukturálását, mivel a szolgáltató és építő lobbik nyomására több helyen megbomlott a jogszabály koherenciája, értehetetlen és egymásnak ellentmondó rendelkezéseket tartalmaz (már törölt bekezdésekre hivatkozik, tele van törölt üres bekezdéssel stb.). Ugyanaz elmondható a Vksztv. Végrehajtási rendeletére az 58/2013. (II.27.) Korm. rendeletre (Vhr.).

Az új jogszabály megalkotása során azonban ezúttal nem csak a szolgáltatókat kellene megnyilatkoztatni, hanem a fogyasztói érdekképviseleti szerveket is, a szakmai szervezeteket, valamint a vízépítő és hidrológus mérnök társadalmat is. Biztosítani kellene, hogy az új jogszabály harmonizáljon más kapcsolódó jogszabályokkal (PTK, PP, Közbesztv. Koncessziós tv.)

III.             Milyen alkotmányos kérdésekben kell állást foglalni a jogalkotási munka előtt?

A konkrét jogszabály szöveg megalkotása előtt azonban a jogalkotónak irányt kell választania néhány alapvető, szükség szerint alkotmányos kérdésben, és uniós megfelelési kérdésekben:

Ezek közül az első és legfontosabb, hogy minek tekintjük az ivóvizet, illetve a vízhez való hozzáférés jogát?

III/1.   Mi az ivóvíz? Az ivóvíz alapvető jog vagy egy árucikk?

Abban szakmailag teljes az egyetértés, hogy az ivóvíznek és a szennyvízszolgáltatásnak kell, hogy legyen ára, „az emberek ugyanis nem becsülik meg azt, ami ingyen van”[3].

„A víznek annak felhasználása során van egy gazdasági értéke, és a vizet el kell ismerni gazdasági áruként (economic good).”

Ugyanakkor azt sem lehet elfelejteni, hogy az ivóvíz az emberi élet alapvető feltétele.

A hatályos Magyar Alaptörvény – a világ jogfejlődésével megegyező módon – harmadik generációs emberi jogok között, az egészséges környezethez való jogon belül határozza meg az ivóvízhez valló hozzáférés alapvető jogát:

„Az Alaptörvény XX. cikkének (2) bekezdése alapján Magyarország a testi és lelki egészséghez való jog érvényesülését többek között „az ivóvízhez való hozzáférés biztosításával… segíti elő”.

Könnyen igazolható, hogy jelenleg a Vksztv. és a Vhr. ebben a tekintetben nem áll összhangban sem a hatályos alaptörvénnyel, sem az EU ide vonatkozó rendeleteivel.

 

III/2. Hogyan befolyásolja az ivóvíz (a víziközmű szolgáltatáshoz való hozzáférés) kérdése a további szabályozási kérdéseket?

Az az elvi döntés, hogy a víziközmű szolgáltatást minek tekintjük a jövőben

-          alapvető emberi jognak, amelyet semmilyen költségkérdés nem befolyásolhat

-          vagy egy modern szolgáltatásnak, amely éppen azáltal biztosítja a víz értékét, hogy annak árával az azzal való felelős és átgondolt gazdálkodásra ösztönöz) befolyásolja a víziközmű szolgáltatás alapelveinek átgondolását.

A Vksztv. alapelvei nem állnak összhangban sem a hatályos Alaptörvény idézett rendelkezéseivel és a 3. generációs emberi alapjogokra[4] vonatkozó uniós rendelkezésekkel[5] sem, és ezt a helyzetet tovább súlyosbítja a víziközmű-szolgáltató cégek sok esetben önkényes jogértelmezése (különösen a szolgáltatási kötelezettség vonatkozásában), amelyet az utóbbi időben a Magyar Energetikai és Közműszabályozási Hivatal (MEKH) fogyasztóvédelmi osztályának egyoldalúan szolgáltató barát joggyakorlata is kísér (lásd pl. a szolgáltató cégek üzletszabályzataiban (ÁFK) megnyilvánuló erőfölénnyel való visszaélések).

A víziközmű szolgáltatás alapelvei közül az olyan fogalmak, mint az ellátási kötelezettség, a szolgáltatási kötelezettség és a fejlesztési kötelezettség jelenleg nem teszik lehetővé az ivóvízhez kapcsoló alkotmányos alapelvek érvényesülését.

III/3.  A szolgáltatási alapelvek függvényében milyen modellek képzelhetőek el?

A.)  Modell: Az ivóvíz és a hozzá kapcsolódó szolgáltatás alapjog, amelyhez a hozzáférést mindenki számára biztosítani kell tekintet nélkül az ezzel járó költségekre

Amennyiben így van, egyrészt át kell fogalmazni a szolgáltatási kötelezettség fogalmát, másrészt át kell gondolni a víziközmű-szolgáltató cégek működésének alapjait:

Dönteni kell arról, hogy a víziközmű-szolgáltató cégek nonprofit működésűek legyenek-e?

Egy nonprofit modellben nem lehet a szolgáltató cégeket arra kényszeríteni, hogy tevékenységüket különböző gazdasági mutatókkal jellemezzék, és működésük alapfeltétele hatékonyság legyen, hiszen ez kizárná azt, hogy minden körülmények között biztosítsák a szolgáltatást.

Amennyiben a jogszabályok annak az elvnek a mentén kerülnek felülvizsgálatra, hogy a víziközmű-szolgáltatás mindenki számára biztosítandó alapjog, akkor nyilvánvaló, hogy a szolgáltatást nonprofit alapon kell megoldani, annak a körülmények az előzetes mérlegelésével, hogy a szolgáltatás biztosítása nem térül meg minden esetben, sőt veszteséget okozhat a szolgáltató cégnek. Ebben a modellben a felhasználónak akkor is biztosítani kell a szolgáltatást, ha az ahhoz szükséges beruházás nem biztosítható rentábilisan.

Egy ilyen modell nem képzelhető el állami beavatkozás nélkül, sőt szükséges a szektor teljes államosítása, vagyis a 2011-2013 és 2022-2025 között végbement állami integrációt folytatni kell, és teljessé kell tenni, vagyis ki kell mondani, hogy a víziközmű szolgáltatás állami feladat, és az ellátáshoz szükséges vagyont az állam részére biztosítani kell. Tehát a települési önkormányzatok a szolgáltatás biztosításához szükséges víziközmű vagyont át kell adják az állam részére (amelyek még nem tették meg).

Ebben a rendszerben a privatizáció lehetősége kizárt, hiszen a befektető érdeke arra irányul, hogy a szolgáltatáson keresztül profitot realizáljon (ebből a szempontból mindegy, hogy tényleges osztalékot, mellékszolgáltatást, avagy management díjat számláz).

Az fogalmilag sem várható el egy szakmai vagy pénzügyi befektetőtől, hogy veszteséggel is szolgáltasson, tehát a privatizációs lehetőségek nem elsősorban a jogi szabályozás miatt esnek ki, hanem azért, mert gazdaságilag lehetetlenülnek el.

Ezzel a modellel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy EU-n belül csak néhány kisebb szigetállamban valósult meg a teljes államosítás (pl. Málta, Ciprus és Izland). A legtöbb államban ugyanakkor a közösségi tulajdon (tehát az önkormányzati vagy az állami, és e kettő keveréke) a domináns forma. Annak ellenére, hogy az EU alapelveivel ellentétes, a legtöbb állam korlátozza a víziközmű-szolgáltatásban a privatizáció lehetőségét (pl. Ausztriában alkotmányosan is tiltott a privatizáció). Kivételt képezi a már nem EU tag Nagy-Britannia, ahol teljesen privatizált a szektor.

B.) Modell: A víziközmű szolgáltatás, mint értékalapú szolgáltatás, amely a modern versenypiaci környezetben a gazdaság egy fontos oszlopa

Ebben a modellben a víziközmű-szolgáltató cégek minősítésének alapja a hatékonyság és a magas színvonalú szolgáltatás, ahol a szolgáltatásért, áruért többet fizető fél megbízhatóbb, gyorsabb és jobb szolgáltatást kap magasabb ár fejében.

Ebben az esetben újra kell definiálni az ellátásért felelősség, és a szolgáltatási kötelezettség fogalmát, és nagyobb hangsúlyt kell kapjon a költségmegtérülés alapelve, és a regionalitás elve.

Amennyiben ilyen B.) Modell kerül kialakításra, akkor át kell gondolni az integráció mértékét, és a jelenlegi megoldáshoz képest jelentősen vissza kell lépni.

A jelenlegi rendszer most már a túlnyomó állami integráción alapul (a víziközművek többségében most már az állam a tulajdonos, és jelentős részükben átvette az ellátási kötelezettséget is).

Amennyiben az elkövetkező évek politikai iránya az önkormányzati rendszer újra definiálása és az önkormányzatiság megerősítése felé halad, úgy az önkormányzatok beruházási képességének visszaállítása mellett a víziközmű vagyon, és ezzel párhuzamosan az ellátási kötelezettség visszaállítása is szükséges lenne.

Ebben a rendszerben sem lehet ugyanakkor megkerülni a méret gazdaságossági szempontokat, az integrált víziközmű szolgáltatás ugyanis nem csak politikai és gazdasági, de hidrológiai és üzemszervezési kérdés is. Tekintettel arra, hogy itt egy természetes monopóliumról van szó, ezért ahhoz, hogy a szolgáltatást valamilyen színvonalon biztosítani tudjuk, el kell érni egy gazdaságos (ha lehet optimális) üzemméretet.

Ennek az elvnek az érvényesülését jól szolgálhatja például a megyei önkormányzatok szerepének visszaállítása.

Tekintettel arra, hogy a gyakorlat bebizonyította, hogy a szétaprózott víziközmű üzemeltetési struktúra nem működőképes, ezért a megyei önkormányzati rendszer jó keret lehetne a szolgáltatási területek körül határolásához, ebben a keretben a víziközmű-szolgáltatási rendszert 19+1 szolgáltatóra lehet felbontani, amelynek keretében ismét a megye (vármegye) lenne a szolgáltatási terület alapja.

A +1 megjelölés a Fővárosra utal, itt azonban megfontolásra érdemes a Főváros és a fővárosi agglomeráció kapcsolatának újragondolása, nevezetesen az a tény, hogy az agglomeráció üzemeltetése elválaszthatatlan a Fővárostól, és minden ezzel ellentétes törekvés eddig katasztrofális következményekkel járt.

A szolgáltatási terület ilyen alapon történő újra szabályozása ugyanakkor azt is jelentené, hogy jelenleg még létező víziközmű-szolgáltató cégek ebbe az új megyei rendszerbe kell, hogy beolvadjanak.

Az állami integráció megszüntetése esetén újra rajzolt szolgáltatási területek megállapításánál sem lehet azonban kizárólagosan a megyék közigazgatási területét figyelembe venni, hanem figyelembe kell venni a műszaki, és a hidrológiai követelményeket is.

Álláspontom szerint még ebben a rendszerben sem mellőzhető az állam domináns szerepe, amelyet legjobban a vízbázisok és a regionális vezetékek tulajdonlásával lehet megtestesíteni.

Meggyőződésem szerint a vízbázisok állami tulajdonba vétele, és a regionális vezetékek állami tulajdonba adása, illetve kiépítése jelenthet biztosítékot a vízkormányzás megvalósítására, egyben garanciát a fenntartható víziközmű-szolgáltatás biztosítására.

Ez olyan jelentőségű kérdés, amely már alaptörvényi szabályozást és külön törvényi szabályozást igényelne.

Egy ilyen tisztán versengő rendszerben elfogadható a privatizáció lehetősége (a köztudattal ellentétben ez ma is lehetséges), amelyet azonban megfelelő jogszabályi feltételekkel kell féken tartani. Feltehetően egyébként is felülvizsgálat alá fog kerülni a koncessziós törvény, de a koncesszió jogintézményén belül alaposan szabályozni kell a víziközmű koncesszióra vonatkozó lehetőségeket. (Jelenleg a víziközmű szolgáltatás privatizációjának meg van a törvényi lehetősége, de gyakorlatilag nincs szabályozása, az csak a MEKH jogszokásain alapul).

Ebben a modellben jóval differenciáltabb díjstruktúra szükséges, amely elsősorban a víz felhasználásán és a környezet terhelésén alapul. Vagyis a nagy felhasználók többet fizessenek függetlenül attól, hogy mi a jogi státuszuk.

 

C.)    Modell: Lényegében a jelenlegi vegyes rendszer fenntartását jelenti

A jelenlegi rendszer nem szimmetrikus, már erősen elhajlik az állam tulajdonosi szerepkörére és szolgáltatói felelősségére. Nyilván ennek a modellnek a fenntartása járna a legkevesebb gazdasági konfliktussal az állam és az önkormányzatok között. Ugyanakkor az önkormányzatok szerepkörének visszaerősödésével egyre kevésbé tartható fenn, ráadásul igen drága.

 

IV.             Melyek a víziközmű szolgáltatással kapcsolatban fennálló legfontosabb jogi problémák?

 

4.1.  A nem lakossági felhasználó fogalmának szabályozása

A víziközmű-szolgáltatással kapcsolatban a legtöbb jogvita felhasználó és szolgáltató között a nem lakossági „un. közületi” felhasználó fogalmának tisztázatlansága körül van.

A törvény csak a lakossági felhasználó fogalmát szabályozza, és ebből lehet visszakövetni a közületi felhasználó fogalmát. Ez viszont értelmezési problémákat vet fel.

A jelenlegi szabályozás szerint egy otthon a kanapén könyvelési munkát végző kisnyugdíjas közületi felhasználónak minősül, ami az alábbi következményekkel jár:

-          víziközmű fejlesztési hozzájárulás fizetésére kötelezett visszamenőleg 5 évre,

-          és köteles a rezsicsökkentett és a nem rezsicsökkentett díj különbségének megfizetésére

-          kötbér fizetésére köteles

-          bármikor korlátozható és kizárható a szolgáltatásból lényegében indoklás nélkül

-          kapacitáshiány esetében hátrányban van a lakossági felhasználóval szemben

(Jelenleg a megoldást a mellékmérő felszerelése jelenti, de ez ésszerűtlenül nagy költséggel jár, különösen, ha nincs is fogyasztás rajta.)

Ezzel szemben egy luxus társasház generálisan lakossági felhasználónak minősül, és bekötési sorrend esetén előnyt élvez egy óvodával vagy egy kórházzal szemben.

Megoldás: Korrekt definíciót kell adni a nem lakossági felhasználó fogalmának és rögzíteni, hogy csak az minősül ilyennek, amely vagy tevekénységéhez veszi igénybe a szolgáltatást, vagy annak volumene miatt tartozik ide. Gazdaságpolitikai kérdés, hogy a kis és középvállalkozások esetében hogyan differenciál majd a jogszabály (tőke, árbevétel, foglalkoztattak stb.).

4.2.  A szolgáltatási szerződés létrejöttének kérdése

A lakossági felhasználóval a szerződés (kivéve az első szerződést) ráutaló magatartással is létrejön (szolgáltatás igénybevételével), ezzel szemben a nem lakossági felhasználóval csak írásbeli szerződés esetén. Ez lehetőséget ad visszaélésekre a nem lakossági felhasználok (tipikusan cégek) esetén, mert az ilyen felhasználó a bírói gyakorlat szerint jelenleg szinte elérhetetlen.

Megoldás: A szolgáltatás igénybevétele, mint ráutaló magatartás is létrehozza a szerződést (amennyiben definiálva lett a nem lakossági felhasználó fogalma) a nem lakossági felhasználó esetében is.

4.2.1.      Az árverési vétel hatályával vásárolt ingatlanok esetén fennálló szerződési moratórium

A szolgáltató szerződésekkel kapcsolatos jogviták egy speciális kérdése az árverésen vásárolt ingatlanok kérdésköre. Az árverési vétel a római jog óta eredeti jogszerzésnek minősül, amellyel kapcsolatban a Polgári Törvénykönyv a vevő számára garantálja a per-, teher-, és igénymentes jogszerzést. A víziközmű-szolgáltatók jogosultak a szerződéskötést megtagadni, ha az adott ingatlanon lévő felhasználási helyen tartozást tartanak nyilván, ezért az árverési vétellel vett ingatlanok vevői gyakran azzal szembesülnek, hogy több milliós vízdíjtartozást kell megfizetniük.

Megoldás: az árverési hirdetményekben külön fel kellene hívni a licitálók figyelmét, hogy az árverési vétel hatálya nem vonatkozik az ingatlanon fennálló víziközmű tartozásokra.

4.2.2.      Az ingatlan nyilvántartási törvény, valamint az ügyvédi törvény módosítása

Számos olyan körülmény van az ingatlan adásvételi szerződések esetében, amit a szerződéskötéskor eljáró ügyvédnek rögzítenie kell (pl. a villamos felülvizsgálat jegyzőkönyv). A víziközművekkel kapcsolatos jogviták jelentős része abból ered, hogy a vevők nem kapnak tájékoztatást arról, hogy milyen szolgáltatási helyzetbe kerülnek, ami nem csak azt jelenti, hogy a van-e vízdíj tartozása az eladónak vagy nincs.

Megoldás: Szükséges lenne, hogy az eladó már a szerződéskötésnél adjon kioktatást az eljáró ügyvéd segítségével arról, hogy az ingatlannak mi a víziközmű jogi státusza (pl., hogy egy felhasználói közösség része).

4.3.  Az üzletszabályzatokban (általános szerződési feltételekben) megnyilvánuló erőfölénnyel történő visszaélés

A szolgáltatók üzletszabályzatát a MEKH hagyja jóvá. Az üzletszabályzat, mint a szolgáltató általános szerződési feltételei nem lehetnek ellentétesek a jogszabályokkal. Ennek ellenére az utóbbi időben a szolgáltatók – elsősorban a két nagy fővárosi szolgáltató – elkezdtek olyan rendelkezéseket alkalmazni az üzletszabályzatokban, amelyek alapvető életviszonyokat szabályoznak, és visszaélnek a felhasználóval szemben a természetes monopóliumon alapuló erőfölényükkel. Ennél is nagyobb probléma, hogy az erőfölénnyel történő visszaélés felett a MEKH az utóbbi időben sorra szemet hunyt. Például az egyik fővárosi szolgáltató cég olyan rendelkezést alkalmaz az ÜSZ-ben, amely szerint, ha a nem lakossági felhasználó nem küldi vissza aláírva a szolgáltatási szerződést, akkor a szerződés a Felek között létrejön. Ez a rendelkezés teljes egészében ellentmond a magyar polgári jog nyilatkozati elvének, az érintett ÜSZ még azt is kimondja, hogy a szerződés akkor is létrejön, ha a „felhasználó halott”.

4.4.  A hiteles mérés kérdése, és mérővel nem mért elkülönített vízhasználat kérdésköre

Jelenleg ellentmondás van Vksztv-n és a Vhr.-en belül:

Egyfelől a bírói gyakorlat szerint csak a hiteles mérőn mért fogyasztást lehet követelésként érvényesíteni.

A jogszabály kimondja, hogy egy felhasználási helyen több felhasználó is van, akkor azok fogyasztását mellékmérővel kell mérni.

Ugyanakkor a jogszabály azt is lehetővé teszi, hogy ha egy felhasználási helyen mérővel nem mért elkülönült vízhasználat van, akkor annak fogyasztását átalányáron lehet mérni.

Megoldás: Az átalányárat a jövőre nézve egzaktul, felhasználó típusra (lakossági – nem lakossági) kell lebontani és részletesen szabályozni.

4.5.  A harmadik személyek által végzett beruházások kérdésköre

A víziközmű szolgáltatással összefüggésben egyik leggyakrabban felmerülő jogviták forrása.

Az elmúlt 16 évben — az utolsó két évtől eltekintve — az ágazat és az önkormányzati szektor óriási forráshiánnyal küzdött. Sok esetben épphogy csak a rendszer fenntartására volt pénz (vagy arra sem), nemhogy a fejlesztésre.

Különösen a fővárosi agglomerációban váltak jelentőssé a 3. személyek által végzett beruházások, vagyis az az eset, amikor nem az ellátásért felelős végzi el a víziközmű fejlesztését (új víziközművek létesítését), hanem azokat valamilyen harmadik személy (akár természetes, akár jogi személy) hozza létre. Ugyanakkor a Vksztv. mindössze egy sort szentel a kérdésnek, amiből számos jogi probléma keletkezik.

A jogviták alapja, hogy a 3. személy által létrehozott beruházást az ellátásért felelős csak akkor veszi át, ha annak létesítéséhez előzetesen hozzájárult, ha az megfelel a víziközművekre vonatkozó definíciónak, vízjogi létesítési engedéllyel rendelkezik (ez a feltétel csak néhány éve létezik), és az engedélyes szolgáltató annak átvételéhez hozzájárul.

Ebből a következő jogviták származnak:

1.)    Bizonytalan az ilyen víziközmű beruházás ÁFA tartalma. Amennyiben a beruházást ingyen adja át a beruházó, úgy az közérdekű adománynak minősül, és mentesül az Áfa visszafizetése alól, de ha a beruházás során igényelt vissza ÁFÁ-t, akkor azt utólag be kell fizetni a NAV értelmezése szerint. A NAV abból indul ki, hogy a beruházó tisztában volt azzal, hogy ingyen át kell adni a művet, de ez ellentétes a jogszabállyal, mivel az csak lehetőségként határozza meg az ingyenes átadást.

2.)    Számos olyan településrész van, ahol évekkel ezelőtt építettek ki ilyen rendszert, vagy egyszerűen megörökölték. Tipikusan ilyenek a volt szovjet laktanyák, ahol most társasházi lakások jöttek létre. (pl. Gyömrő, Budapest XVI. ker. Bökényföldi u.). Nem elsősorban lakossági probléma, de ilyen helyzet áll elő a korábbi nagy szocialista vállalatok esetében, ahol az ipartelepet felosztották különböző cégek között, de a rendszer továbbra is egy bekötéssel rendelkezik. Ezeket a helyzeteket a szolgáltatók, amennyiben az egyes felhasználóknak egyáltalán ad mellékmérőt, „teljes mérősített felhasználó közösségnek” tekinti. A szolgáltató csak a bekötési mérőig szolgáltat és a „belső hálózattal” nem foglalkozik. Ez gyakran több száz felhasználót is érint.

3.)    A beruházó (építési vállalkozó) megépíti a rendszert és felajánlja az önkormányzatnak átvételre, az azonban okkal vagy ok nélkül nem veszi át. Gyakran kiderül, hogy az önkormányzat és a beruházó között valamilyen más vita van, vagy a szolgáltató csak fenn akarja tartani ezt a neki kényelmes helyzetet, amellyel jelentős karbantartási és rekonstrukciós költséget takarít meg. Az ingatlanon közben jóhiszeműen lakást vásárlók nem kapnak közmű nyilatkozatot, és veszélybe kerül a hitelük, illetve használatba vételi engedélyük, mert a hitelt nyújtó bank felé nem tudják igazolni a közműbekötés meglétét.

4.)    Az utóbbi időben jelentkező probléma, hogy a megépített vízilétesítmény közművé nyilvánításának nem lenne akadálya, de a beruházó szándékosan nem adja át az államnak vagy az önkormányzatnak, hanem azt próbaüzemen tartja, és kvázi „vízszolgáltatóként” lép fel az ingatlanon belül, és magas karbantartási díjakat, vízdíjakat szed. (Ilyen helyzet állt elő pl. Nyíregyházán a Verőfény utcában.)

Megoldás: A problémakör megoldása két alapelvvel kapcsolódik össze:

A szolgáltatási felelősség, és a költségmegtérülés kérdéskörével. Ha abból indulunk ki, hogy a víziközmű-szolgáltatás mindenki számára elérhető kell hogy legyen, akkor a szolgáltatók által mesterségesen kreált felhasználói közösségeket meg kell szüntetni, és a szolgáltatókat arra kell kötelezni, hogy az ilyen rendszereket is üzemeltessék. Egyben lehetőséget kell adni a sérelmet szenvedett felhasználóknak arra, hogy a MEKH-től kérhessék, hogy a vízilétesítményüket nyilvánítsák víziközművé (ez a jog jelenleg csak a beruházót, és az ellátásért felelőst illeti meg korlátozottan). Amennyiben a víziközművé nyilvánított vízilétesítmény műszakilag nem felel meg a feltételeknek, úgy ennek költségét a szolgáltatónak kell állnia (mely legyen elszámolható az Alapban) ugyanakkor, ha a rendszerben a beruházó hibájából vannak műszaki problémák, akkor a törvény teremtsen lehetőséget, hogy az ellátásért felelős és a szolgáltató a kivitelezővel szemben lépjenek fel.

4.6.   Túlburjánzó, egész településrészeket ellátó „teljes mérősítésen alapuló felhasználói közösségek megszüntetése”

Részben a 3. személyek által végrehajtott beruházások kérdéskörével kapcsolatban már említettem a felhasználói közösségek problémakörét. Az ország számos pontján (de itt is a fővárosi agglomeráció vezet) tapasztaljuk olyan vízilétesítmények esetén, amelyek valamilyen okból nem kapták meg víziközmű státust „de iure”, ugyanakkor „de facto” valójában a felhasználók a víz- vagy szennyvízellátást szolgálják. Tipikusan ilyenek a már említett volt orosz laktanyák társasházai, a nagy ipartelepek, de legjellemzőbb az un. „besült” víziközmű társulatok ügye. (Nem kaptak vízjogi engedélyt, vagy nem vette át az ellátásért felelős tőlük az elkészített művet.)

A szolgáltatók ilyen esetben a Vksztv.  52.§-a és a VHR 62. §-ai alapján un „teljes mérősítést” hoznak létre, ami azt jelenti, hogy a szolgáltató a bekötési vízmérőig biztosít szolgáltatást, a bekötési vízmérő mögött elhelyezkedő mellékmérők vonatkozásában mellékszolgáltatási szerződést köt ugyan, de az egész hálózatot magánhálózatnak tekinti. Ez azt jelenti, hogy a főmérő mögötti területen nem érvényesülnek a víziközmű jogszabályok, tehát nincs karbantartás, rekonstrukció, nem kell garantálni az előírt nyomás mennyiségét stb. A probléma ezzel az, hogy gyakorlatilag egész településrészek működnek így „társasházként” (pl. Nagytarcsa: Öregszőlő településrész, Badacsonytomaj: Kisőrshegy településrész stb.). A legnagyobb probléma ezzel kapcsolatban, hogy az ilyen közösségek méretnagyságuk miatt nem tudnak megfelelően gondoskodni a karbantartásról és a rekonstrukcióról, ezért a mellékmérő és a főmérő között egyre nagyobb mérési különbség alakul ki, melynek eredményeként a szolgáltató gyakran egy felhasználót választ ki, és arra terheli az egész követelést, gyakran több millió forintot. A szolgáltatók ezt a problémát elhallgatják, és próbálják bagatellizálni, mivel számukra ez jó üzlet, hiszen csak a fogyasztást kell mérniük és behajtaniuk, más szolgáltatási kötelezettségüknek nem kell eleget tenniük így jelentős költségeket takarítanak meg, ugyanakkor a felhasználó közösségek tagjai súlyosan sérülnek alapjogaikban.

Megoldás: Lehetőséget kellene teremteni, hogy egy bizonyos mellékmérőszám felett az ilyen felhasználói közösségek rendszerét az ellátásért felelős állam vagy önkormányzat átvegye, és a szolgáltató ténylegesen víziközmű rendszerként üzemeltesse. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy a szolgáltató az ebből eredő költségeit az Alap-al szemben elszámolja.

 

4.7.  A szolgáltatási kötelezettség és a kapacitás hiány újra-definiálása

A szolgáltatók és a felhasználók közötti jogviták egy része onnan származik, hogy a törvény rendelkezése szerint a szolgáltató az igényeket csak a kapacitás mértékéig köteles kiszolgálni. Erre hivatkozással a szolgáltató a bekötést akkor is megtagadhatja, ha a bekötés létesítéséhez már hozzájárult korábban.

Megoldás: Önmagában ez nem lenne jogellenes, hiszen az üzembiztonság a legfontosabb, de a szolgáltatói visszaélések elkerülése érdekében a szolgáltatónak legyen kötelessége bizonyítani, hogy a kérdéses víz-, vagy szennyvízkapacitás nem áll rendelkezésére. Amennyiben a szolgáltató nem képes hitelt érdemlően igazolni a kapacitáshiányt, akkor legyen köteles szolgáltatni.

4.8.  Felhasználó személyében bekövetkezett változások esetében a bizonyítási teher megfordítása a szolgáltató terhére

A leggyakoribb visszaélések egyike, amikor a felhasználó személye megváltozik, de ezt a felhasználó nem, vagy a szolgáltató szerint „nem megfelelő” (pl. nem az ő nyomtatványán) módon jelenti be. Ennek speciális esete, amikor a felhasználó meghal. Ilyen esetben a szolgáltató éveken keresztül teljesen más címre küld felszólító leveleket gyakran úgy, hogy tudomása van arról, hogy a felhasználó már meghalt, vagy elköltözött (óra leolvasási jegyzőkönyvéből kiderül), majd amikor már nagy tartozás halmozódott fel végrehajtást indít az ellen, akit ő felhasználóként tart nyilván.

Megoldás: A törvénynek itt is át kellene helyezni a bizonyítási terhet, amennyiben 60 napnál régebbi lejárt követelés esetén nem korlátozta a felhasználót, neki kelljen igazolni, hogy a felhasználó váltásról nem tudott.

 

4.9.  A víziközmű szolgáltatók ingyenes hozzáférésének biztosítása az ingatlan nyilvántartáshoz

A 4.7. pontban ismertetett jogviták elkerülése érdekében a víziközmű-szolgáltató cégek ingyenes hozzáférését biztosítani kellene az ingatlan nyilvántartáshoz. Az új ingatlan nyilvántartási jogszabályok bevezetése óta, a hiteles tulajdoni lapok elérése nagyon megdrágult, és a szolgáltatók semmilyen kedvezményt nem kapnak a tulajdoni lap ellenőrzéséhez, holott a mindennapi munkájukhoz elengedhetetlen lenne. A takarékosság jegyében a szolgáltatók megtiltják az ügyfélszolgálat munkatársainak a tulajdoni lap lekérését.

4.10.   A kombinált mérők problémája

A nem lakossági felhasználók díjának megállapításáról rendelkező a 25/2023. (XII.23.) EM Rendelet a nem lakossági díjak alapdíját az átfolyási mérő átmérőjéhez igazította, azzal hogy amennyiben a vezeték kizárólag tűzivíz biztosítására szolgál, akkor az alapdíj nem alkalmazható.

A felhasználók viszonylag kis csoportját érintette az a jelenség, hogy a tűzivíz hálózat és a belső hálózatuk egy vezetéken van, amelyet egy un. kombinált mérő mért, amely teljesen elfogadott volt a szolgáltatásban. A kombinált mérő alkalmas volt arra, hogy elkülönítse a tűzivíz fogyasztást, és a belső hálózat fogyasztását, ám a rendelet nem tette lehetővé a kombinált mérők alkalmazását. Így vált lehetővé, hogy egy-egy felhasználónak a havi pár ezer forintos vízdíja hirtelen több százezer vízdíjjá vált. Bár a jelenség viszonylag kevés felhasználót érintett, de alkalmas volt arra, hogy nagy sajtóvisszhangot kapjon, és ezzel ártson az ágazat hitelének. A szolgáltatók nem érdekeltek abban, hogy ezt a helyzetet megszüntessék. Ez különösen igaz a csatorna szolgáltatásra, ahol a díjat a vízdíj alapján állapítják meg, ennek alapján úgy emelték az adott felhasználók csatorna díját, hogy azon nem is volt fogyasztás. A kombinált mérők megszüntetésének alternatívája az új bekötés létesítése, amely aránytalanul költséges a felhasználónak.

Megoldás: Nincs semmilyen érv, hogy miért ne lehetne hitelesen mérni a kombinált mérővel a fogyasztást.

4.11.   A víziközmű fejlesztési hozzájárulás (VKFH) problémája

Jelentőségéhez képest a víziközmű fejlesztési hozzájárulás legnagyobb problémája, hogy 2015-ben befagyasztásra került azzal, hogy majd az ágazati miniszter állapítja meg annak mértékét, de azóta sem történt lépés ezen a téren. A jelenleg alkalmazott VKFH-k eredete az 1990-es évekre nyúlik vissza, ahol az akkori árhatóságok az önkormányzatok állapították meg, majd ez került 2011-ben átvételre. Azokon a településeken, ahol nem volt 2011-ben ilyen rendelet (pl. Paks) egyszerűen nem szednek VKFH-t, holott hivatalosan ez lenne a fejlesztés egyik forrása! A jogintézményt gyakran keverik össze egy településfejlesztési eszközzel, a hálózat fejlesztési hozzájárulással, és gyakran ugyanattól a felhasználótól többször is beszedik.

Megoldás: Mielőbb meg kell állapítani, és ki kell hirdetni a VKFH-t. A szolgáltatóknak tájékoztatást kell adniuk annak beszedésénél, hogy az nem azonos az esetleges hálózatfejlesztési hozzájárulással.

A VKFH alapján kiosztott kvóta legnagyobb problémái:

A kvóta időben nem korlátozott, és a tulajdonosnak nem kell azt gyakorolni, ami különösen a kapacitáshiányos agglomerációban nagy probléma, mert vannak felhasználók, akik évtizedekkel ezelőtt megváltották a kvótájukat, és gyakran nem is tudnak róla (olyan tevékenységet folytatnak, amelyhez nem kell ilyen kapacitás), ezzel ugyanakkor komoly problémát okoznak a szolgáltatónak és a felhasználóknak is, mert a szolgáltató nem tud új kvótát kiosztani. Ráadásul a gyakorlatban előfordul, hogy a felhasználó évtizedekkel korábban vásárolt kvótát, de nem használta, majd az kapacitáshiányos területen jelentkezik, és kártérítést követel, mert a kapacitást a szolgáltató nem tudja számára biztosítani.

Megoldás: Meg kell határozni a kiosztott kvóta időbeli hatályát. Lehetőséget kell adni a felhasználónak, hogy a kiosztott kvótát ellenértékéért visszaadja részben, vagy egészben a szolgáltatónak, ha már nem tart arra igényt. Amennyiben a felhasználó a kvótát bizonyos időn belül saját hibájából nem veszi igénybe, a szolgáltatónak legyen vételi joga azt átvenni.

A kvóta átruházásának szabályai nem kellően rendezettek a Vksztv-ben, a jogszabály nem rendelkezik arról, hogy mi történik a kvótával akkor, ha az azt kibocsátó szolgáltató megszűnik, vagy a közérdekű, vagy az új szolgáltató köteles-e azt elfogadni. Mivel a kvóta csak egy víziközmű rendszeren belül helyezhető át, ezért rendelkezni kellene arról, hogy mi történik a rendszer határainak módosítása esetén.

V.                A használati díjak kérdésének rendezése

A víziközmű szektor legnagyobb jogvitái a használati díjak kérdésében alakultak ki. Ebben a kérdésben ma is milliárdos nagyságrendű perek vannak folyamatban (Nagykovácsi vs DMRV Zrt., Fegyvernek vs TRV Zrt.), mivel a korábbi Kormány 2015 óta nem volt hajlandó eleget tenni jogalkotási kötelezettségének, és megállapítani a használati díjak mértékét.

A használati vagy bérleti díjak az az összeg, amelyet a víziközmű-szolgáltató az ellátásért felelős önkormányzatnak fizet a víziközmű rendszer használatáért (az állami rendszerek vagyonkezelésben vannak), ezt a díjat (is) a Kormány 2015. július 1-ei hatállyal befagyasztotta, azzal a hivatkozással az hatósági díjként kerül majd meghatározásra, ez azonban elmaradt.

Jelenleg is milliárdos perek vannak folyamatban, mert a használati díj megállapítására nem került sor. Időközben a bírói gyakorlat kimunkálta, hogy a használati díj a víziközmű vagyon értékére számított amortizációval egyezik meg.

Megoldás: Haladéktalanul meg kellene állapítani a használati díjak mértékét azzal, hogy a víziközmű vagyon tekintetében előzetes és központi vagyonfelmérésre van szükség, hogy az amortizáció mértéke kiszámítható legyen. Amennyiben a szolgáltató által eddig megfizetett díj és az így kalkulált használati díj különbsége negatív, akkor a szolgáltatónak vállalni kell, hogy különbség erejéig fejlesztéssel pótolja a hiányzó összeget. Pozitív különbözet esetén a Felek az un. használati díj szerint számolnak el, és a szolgáltató nem követelhet visszatérítést.

 

Összegzés:

Az itt felsorolt jogi problémák természetesen csak igen kis részt képezik a víziközművekkel kapcsolatos jogvitáknak és nem érintik az intézmények szabályozásával, és gazdasági kérdésekkel kapcsolatos problémákat. Ugyanakkor jól reprezentálják a legnagyobb tömegben előforduló jogvitákat, amelyeket egy elszánt jogalkotási munkával meg lehetne előzni.

 

Budapest, 2026. 05. 17.

 

 

Dr. Szabó Iván ügyvéd LLM

szabályozott iparági szakjogász

 

---

[1] A működő és emberséges Magyarország alapjai „Zöld Magyarország” 212. oldal

[2] A működő és emberséges Magyarország alapjai „Zöld Magyarország” 214. oldal

[3] Az 1992-es un „Dublini Nyilatkozat”

[4] 64/292. számú ENSZ közgyűlési határozat kifejezetten elismeri a biztonságos és tiszta ivóvízhez és a közegészségügyi szolgáltatásokhoz való jogot. Ez a határozat deklarálja azt is, hogy a vízhez való jog elengedhetetlen, mint emberi jog.

[5] (EUMSZ) 191–193. cikk