MAVIZ Víziközmű konferencia 2021, avagy az utolsó vacsora?
Mindenekelőtt le kell
szögezni, hogy a 2021. szeptember 28-29-én megrendezett Magyar Víziközmű
Szövetség (MAVÍZ) Víziközmű Konferencia nagyon jól sikerült. Az egri helyszín
és szervezés kitűnő volt, a szokásos módon remek ellátást kaptak a résztvevők,
külön köszönet érte a házigazda Heves Megyei Vízmű Zrt-nek.
Talán a COVID miatt sorra
elhalasztott személyes találkozók miatti felszabadultság érzés, talán a remek
ellátás és finom egri borok tették, de úgy érzékeltem, hogy kifejezetten derűs
volt a hangulat.
Az is lehet azonban, hogy
a részt vevőket inkább „na még egyszer utoljára” elszánás hatotta át, ami
én kicsit afféle „utolsó vacsora feeling-nek” éreztem.
Ami a konferencia megnyitóján
elhangzott beszédeket illeti, annak alapján nem nagyon volt ok arra a derűre,
amit a vacsorát, és az ilyenkor elmaradhatatlan (idén a sorra elmaradt
események miatt extra hosszúra sikerült) díj- és kitüntetés átadókat, majd a
mulatságot jellemezte.
Érdekes volt, hogy ameddig
a KÉK Konferenciáján meglepően magas volt a víziközmű szolgáltatáshoz kapcsolódó
kormányzati szervek részvétele (BM, ITM), ugyanakkor a MEKH egyáltalán nem
képviseltette magát, addig ezek közül az állami szervek közül egy sem jelent
meg a MAVIZ konferenciáján. A résztvevők különösen a jogszabály alkotásért
felelős ITM jelenlétét hiányolták, hiszen valahonnan, akkor onnan kellett volna
a megoldások felé vezető út felé mutatni (már ha van ilyen egyáltalán).
Új résztvevőként jelent
meg viszont – ha kissé botcsinálta módon is – a Nemzeti Vízművek Zrt., amely az
állami hierarchiában az MNV Zrt. helyébe lépett, és nemcsak többségi állami
tulajdonú regionális vízművek tulajdonosi szerepkörét látja el, de az állami
integrációs folyamat irányítója is lesz a remények szerint.
Magas szinten
reprezentálta magát viszont a Magyar Energetikai és Közműszabályozási Hivatal
(MEKH) ahonnan ezúttal nemcsak az ilyen rendezvényeken állandó résztvevőnek
számító elnökhelyettes Szalóki Szilvia, de maga az elnök Horváth Péter János is
megjelent, sőt nyitó beszédet is mondott.
Ha belegondolunk, hogy az
utóbbi napokban milyen történelmi jelentőségű krízisek jellemzik a magyar
energiaszektort (az elszálló világpiaci áraktól kezdve, a Paks II. engedélyének
újabb elmaradásán keresztül, az MVM vezér rapid távozásig bezárólag), akkor az erős
üzenet volt a víziközmű szektornak, hogy a MEKH elnök személyesen vet részt a
tanácskozáson.
(Ami ezeken a konferenciákon
rend szerint megjelenő helyi kormányzati tisztségviselőket, országgyűlési
képviselőket stb. illeti, nekem mindig az jut az eszembe, hogy ahányszor ezt a
tárgyat tanítom, vagy ilyen tanfolyamon veszek részt előadóként, mindig azzal
kezdem, hogy elmagyarázom mi a különbség a víziközmű szolgáltatás, és a
vízgazdálkodás között. Jó lenne, ha a szervezők is megpróbálnának erre néhány percet
szánni, amikor szakmán kívüli vendégeket hívnak a víziközmű konferenciára. Így
nem kellene mindig végighallgatni a Víz Világnapjára írt beszédeket arról milyen
gazdag Magyarország a vizekben, és mennyire meg kell védeni folyóinkat és tavainkat.
Ez főleg akkor ambivalens ha a következő előadásban a kapacitás problémákról
hallunk)
Horváth Péter MEKH elnök beszéde
mellőzte az állami vezetőkre ilyen esetekben jellemző „politikailag korrekt” tartalmakat
(„minden szép és jó, mindennel meg vagyok elégedve”), ezzel szemben meglepően
szakszerű és lényegre törő volt. Ő például
a tavirózsák megmentése helyett köszönetet mondott azoknak szakembereknek, akik
a karantén legnehezebb napjaiban is helyt álltak a vízművekben. Az elnök
beszédében említést tett az ágazatot fenyegető legnagyobb problémáról, az
elszálló villamosenergia árakról, de ebben csak további tájékoztatást ígért.
Kurdi Viktor MAVIZ elnök
beszéde egyszerre próbálta érzékeltetni a fennálló súlyos helyzetet, és egyben ünnepi
hangulatot is kelteni, vagyis egyszerre akart „konferencia-nyitó” és „ünnepség-nyitó”
beszéd lenni. Az én érzésem szerint egyik sem sikerült. A nyitó és a konferencia
záró beszédében többször is elhangzott szlogent, hogy „mi soha nem adjuk fel”,
nem előzte meg a „szaktársak nagy baj van!” felkiáltás. Lehet, hogy a jövőben
külön kellene választani, hogy éppen egy a problémákkal szembe néző
konferenciát tart a MAVIZ, vagy egy fennkölt kitüntetési ünnepséget. A kettő
valahogy nem jön össze egyszerre.
Sasvári Szilárd az
esemény házigazdai teendőit ellátó Heves Megyei Vízmű Zrt. vezérigazgatójának nyitó
beszéde annyira zseniális volt, hogy azt fel is írtam magamnak. Az beszéd
egyetlen ókori idézettel kezdődött és zárult is: Hioszi Taitosz görög filozófustól:
„A hallgatást soha, a beszédet gyakran megbánjuk”. Ki-ki gondolkodhatott azon,
hogy mit is akart ezzel Szilárd mondani.
Mindenesetre a
konferencia első érdemi előadója Szalóki Szilvia elnökhelyettes nem a
hallgatást választotta. Az előadás a végszóban felhangzó lírai idézetek
ellenére is kimért, szakszerű, és meglehetősen kijózanító volt. Nem nagyon
kertelt, viszont mindent adatokkal támasztott alá.
Néhány fő gondolat:
Miközben az víziközmű
ágazat bevételei jelentősen csökkentek az előző évhez képest, addig
ráfordítások növekedtek. Jelentősen csökkent az egész ágazat üzemi eredménye (3.19
MRD-ról -1.11 MRD -ra!)
Az ágazatban a bruttó átlagbér
szinte alig emelkedett, és így mindössze bruttó havi 364 e Ft. (azt sajnos nem tette hozzá, hogy ez
jelentősen elmarad a „rokon” ágazatokban (gáz, villamos, hőszolgáltatás) mért
átlagkeresettől, ami bruttó 400 e Ft felett van)
Számomra a legmegfogóbb a
kapacitás-vizsgálatok eredménye volt. Ebből jól látható pl. a budapesti agglomeráció
problémája, ahol a fővárosi népesség csökkenésével párhuzamosan ( 15.000 ember
tűnt el 2018-2020 között a Fővárosból) az agglomeráció kapacitása jóval a megengedett
érték fölé emelkedett, vagyis csökkent. Hasonló helyzet csak az ország észak nyugati
térségében alakult ki.
Akár az elnökhelyettes
beszédében vázolt kapacitás hiány kialakulására is reflektálhatott volna az Nemzeti
Vízművek Zrt. vezérigazgatójának Volencsik Zsoltnak az előadása. Kétségkívül ez
volt a legnagyobb érdeklődésre számot tartó előadás a plenáris ülésen bár nem
is szerepelt az eredeti programban. A vezérigazgató nem is titkolta, hogy eredetileg
nem volt szándékában előadást tartani a rendezvényen, hiszen – Kósa Lajos egy
híres mondását újra-értelmezve – a „békáknak kellett előadást tartania a tó lecsapolásának
előnyeiről”. Elmondása szerint a „felkérést” az előadás megtartására előző
éjszaka kapta. Az előadás nagy része kerülte a legfontosabb témakört, nevezetesen
az „államosítást”, nagyrészt az öt többségi állami tulajdonú regionális vízmű
tulajdoni joggyakorlásának átszervezéséről szólt, ami viszont nem sok újdonságot
tartalmazott.
Ami nekem az víziközművek
államosításának nevezett integrációs folyamatból lejött, hogy ha „ha ez egy
mentőöv, akkor azt még nem dobták a vízbe”.
Ellentétben a víziközmű
törvény 2021 januári módosításában olvashatókkal, a Nemzeti Vízművek Zrt.
egyáltalán nem tekinti kötelességének az integrációt, hanem azt a legkülönbözőbb
feltételekhez köti. Az is kiderült a vezérigazgató előadásából, hogy az
integrációt nem az önkormányzatok, vagy a víziközmű rendszerek oldaláról, hanem
a szolgáltatók okdaláról nézi.
Összességében a
konferencia nem adott választ olyan kérdésekre, amely a letöbbet foglalkoztatja
a közvéleményt: mihez lehet kezdeni a túlnövekedett agglomerációban a vízhiánnyal?
Rendeződik-e valamikor a magánkutak kérdése? Mit lehet kezdeni a rendezetlen tulajdoni
helyzetű Vizi-közművekkel? (lakóparkok, építőközösségek, társulatok által
létrehozott, de át nem vett rendszerek stb.)
Ami a legfontosabb:
hogyan lehet megoldani azt az egyszerű képletet, hogy a 2011-ben befagyasztott,
és rezsicsökkentett cégek kigazdálkodják a napok alatt megduplázódó energiaárakat,
avagy mihez fogunk kezdeni ha fizetésképtelenné válnak a cégek? (Mert ahogy
megtudtuk a Nemzeti Vízművek Zrt. nincs felkészülve erre a helyzetre)
Voltak ezzel szemben
kiváló technológiai előadások, pl. „Trihalometánok keletkezésének vizsgálata
törésponti ammóniamentesítést alkalmazó ivóvízellátó rendszereknél” ahogy
ez illik is egy ilyen konferencián.
Ahogy a kitüntetési
procedúra után önfeledten táncoló vízműveseket néztem, nekem a Titanic híres
mondata jutott eszembe: „és a zenekar játszik tovább…”
Budapest, 2021. 10. 03.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése